Beléptem, és az udvaron azonnal megpillantottam barátnőimet. Feléjük indultam, de utamat elállta egy fiú, Thomas. Elém állt, szemembe nézett, és... Többre nem emlékszem, mert az agyam kikapcsolt, nem fogtam fel a történtekből semmit. Tom már jó párszor csinált ilyeneket, de semmire nem emlékszem belőlük. Egyszerűen nem fogom fel, mintha meg sem történne. Borzasztó érzés. Velem történik, és mégsem én élem át... Mással is van ilyen?
A lányok mondták már, hogy ez furcsa, el kéne mennem vele orvoshoz, hátha valami agybajom van. De úgysem! Milyen agybaj lenne ez? Még nem is hallottam ilyenről, pedig igen tájékozott vagyok! De lényegtelen. Amint vége az iskolának, barátnőimmel elmegyünk valahová. Azt nem tudom, hová, mert számomra meglepetés.
Gyorsan vége lett a hat óránknak, és Arianaval és Bridgittel a buszmegállóhoz sétáltunk. Felszálltunk, és a végállomásig utaztunk. Egy park volt a közelben, oda mentünk. Már a távolból feltűnt egy ismerős alak, ám mikor közelebb értünk, gyanúm be is igazolódott. Thomas is ott volt.
- Ti hívtátok ide? - Kérdeztem haragosan.
- Bocsi Bell, de tudod... Nagyon kedvel téged, és szeretne próbálkozni... Ezért leszerveztünk nektek egy találkozót, hogy nyugodtan tudjatok romantikázni... - Mondta Ariana égő arccal.
Én válaszolni akartam, de a szemem sarkából megláttam, hogy Thomas közeledik felénk. Én felé fordultam, és rámosolyogtam. Éreztem, hogy a lányok meglöknek, és elkezdtem Thomas felé botladozni. Ügyetlenül léptem, és megbotlottam. Mielőtt földet értem volna, két erős kéz fonódott a derekam köré. Felnéztem, és megpillantottam egy gyönyörű kék szempárt kedves arccal keretezve.
- Jól vagy? - Kérdezte az, aki megfogott, és talpra állított. Megint kikapcsoltam, nem észleltem semmit a történtekből, talán nem is válaszoltam.
- Akkor jó. Larry vagyok. - Mondta, és kezet nyújtott.
- Isabell. - Mondtam feleszmélve, és megráztam a felém nyújtott kezet.
Láttam, hogy Thomas közeledik felénk, villámló tekintettel.
- Bell, jól vagy? - Kérdezte Tomy.
- Persze, semmi bajom. - Mondtam megnyugtatólag.
- Azért csak óvatosan! - Mondta Larry, és búcsút intve továbbállt.
- Mi történt? - Kért számon Tomy .
- Semmi, csak megbotlottam, és elkapott, mielőtt elestem volna.
Tomy halkan sóhajtott,, kézen fogott, és a másik irányba fordított. Elvezetett egy pingpong asztalig, engem leültetett a tetejére, és ő is mellém huppant. Kezét rátette az enyémre, és halkan szólt hozzám... És ismét... Mintha nem is ott lennék, semmit sem észlelek a történtekből.
Arra eszméltem fel, hogy Tomy a vállamnál fogva rázogat, a nevemet mantrázva.
- Bell, Bell, Bell! Mi van veled? Mi a baj?
Megráztam a fejem, újra visszatértem. Eltoltam magamtól, lekászálódtam az asztalról, és szomorúan a lányokkal előzetesen megbeszélt találkozóhely felé sétáltam. Hallottam magam mögött Tomy nehéz lépteinek dobogását, amint utánam fut. Megragadta kezmet, és maga felé fordított.
- Bell, valami rosszat mondtam? - Kérdezte bűnbánó arccal.
- Egyáltalán mondtál valamit? - Kérdeztem könnyes szemmel.
Tomyt láthatóan meglepte hevességem, és hogy még azt kérdem, mondott-e valamit, mikor talán az egész időt végigbeszélte.
- Mi a bajod neked? Talán ennyire anti-fogékony vagy a romantikára? Vagy csak velem van bajod? - Kérdezte dühtől égő arccal.
- Most hogy mondod... Tényleg lehetséges - Ez igazán elgondolkodtatott. Mindig romantikus pillanatokban kapcsol ki az agyam, semmit nem tudok észlelni. Lehet benne igazság...
- Mi van? Már hogy lehetne lehetséges?!
Nem figyeltem rá, lefoglaltak gondolataim. Ennek utána kell olvasnom. Kitéptem a kezem az övéből, és futásnak eredtem. Arianaéknál sem álltam meg, egyenesen haza rohantam. Csak néhány kilométer, igazán kibírtam futva is...
Mikor végre hazaértem, úgy éreztem magam, mint a Marathóni futó, és majdnem összeestem, de hajtott a bennem feszülő kérdés: tényleg anti-fogékony vagyok a romantikára? Ez egy betegség lenne?
Annyi biztos, hogy nem normális...
Folytatás a következő részben! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése